A bolond árnyéka
Határtalan határokban a bolond hangot hallott a háta mögött, amely így kiáltott:
Állj meg, bolond, várj hát, hisz én vagyok, bolond, az árnyékod! De a bolond nem várt, mert hirtelen bosszankodás szállta meg, hogy annyian tolulnak és tolakodnak hozzá. Hová lett a magányosságom? - kérdezte – igazán sokallom, ahogy ez a föld nyüzsög; az én országom nem erről a világról való. Új ország kell nekem. Árnyékom szólít árny nélküli világomban? Nem bánom az árnyékomat, hadd fusson utánam! Én… elfutok előle.
És a bolond futásnak eredt. De árnyéka a háta mögött volt, követte, de úgy, hogy nemsokára két futó kergette egymást. Elöl a bolond, és nyomában, ott, leghátul az ő bolond árnyéka. Nem soká futottak így, a bolond hirtelen megrázkódott, lerázott magáról minden bosszúságot. Hogyan?- kérdezte – nem történnek-e mindig a legnevetségesebb dolgok nálam, egy kötözni valónál? Valóban? Botorságom ilyen jókorára nőtt az én világomban? Tessék, négy vén bolond lábat hallok egymás után dobogni. De félheti-e bolond az ő árnyékát? Különösen akkor, ha árnyékának lába hosszabb, mint az enyém.
Ezt gondolta a bolond, és jóízűen nevetve megállt, és majd földhöz teremtette hasonmását, annyira a sarkában volt már. Aztán megvizsgálta, viszolygott tőle, a hirtelen felbukkanó rémképétől. Vékony, szürkülő és kiégett volt követőjének színe.
- Ki vagy te? - kérdezte a bolond – miért űzöl? És miért hívod magad az árnyékomnak?
- Kérlek, bocsáss meg – felelte az árnyék – hogy én vagyok, és bocsásd meg Teremtődnek, hogy rád szabott! Ha nem tetszem neked, tudd meg, bolond, ezért dicsérlek, dicsérem a jó gusztusod. Vándor, az útitársad vagyok. Már sokat jártam a sarkadban, te mindig úton lévő hontalan, de céltalan. Örök bolygó hollandi vagyok, kivéve, hogy nem vagyok örök és nem vagyok hollandi. Mindig úton kell lennem? Minden széltől forgatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Veled vándoroltam a legtávolabbi, leghidegebb világokba is. Megkövetlek, kísértetként követtelek. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre és ha van bennem érdem, az, hogy nem ijedek meg semmi tilalomtól, nem rémülök a rémisztőtől. Veled vesztettem hitemet a szavakban, és veled mondtam le az értékekről. Hová lett minden jóságom és szemérmem és minden hitem a jóban? Hányszor ugrottam fejjel és szívvel a hideg vízbe, de hányszor! Pőrén, most rák módjára pirulok. Hová lett a hazug ártatlanság, ami egykor megvolt bennem? Amit szeretnék, mind meghalt, holtabbak az álmaim, mint valaha. Hogyan, hogy szeretném még magamat? Élni kedvemre! De van-e még kedvem? Van-e még célom? Révem, amely felé fut a vitorlám? Csak az tudhatja, aki maga is hajós, csak az tudhatja, hova igyekszik. Csak az tudhatja… Melyik az ő szele. Mi vár még rám? Szegett szárnyak, állhatatlan akarat, bátor vagy botor szív?
- Hol van az én otthonom? Keresem az otthonom, bolond, tudd meg, az a keresés volt az én kísértésem. Az otthonom tudakoltam, és kerestem és kerestem, de nem találtam. Befejezte az árnyék, és szavaira a bolond arca megnyúlt.
- Árnyékom vagy - mondta szomorúan
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése