2011. december 26., hétfő

Sportcipő

A karácsonyt ünnepeltük, mint minden szabályos család, ahogy ez lenni szokott… együtt voltunk.
A feleségem, a gyerekek, no meg az anyósom: a kedves mama. Azért csak ő, mert boldogult férje elköltözött, éppen karácsony szent ünnepén. Lehet, hogy csak tele lett a töke a szokásos menüvel amit évek egyazon időben,  mindig öt órakor tesz az asztalra, anya és lánya.
 – A vacsora tálalva – kiáltotta feleségem.
- Mi lesz a vacsora? – kérdeztem, de csak azért, hogy értékeljem az egész napos fáradozását.
- A szokásos - válaszolta.
- Na igen, szabvány.
- Ne legyél utálatos, legalább ma ne! Rántott hal, franciasaláta és sütemények.  Anyuka sütötte a bejgliket, nézd milyen szépek!
-Valóban -mondtam, de nem tudtam, hogy kérdeztem-é vagy állítottam-e, mert annyira megbabonázott az a két bejgli. - Olyanok, mint a mama - mondtam a nejemnek, és rámutattam a kelt tészták márványos erezetére, amelyekről határozottan az anyósom ráncos bőre tükröződött vissza. 
- Akár a tükör - dicsértem a remekbe sütött darabokat.
Még el sem kezdtünk enni, már a hasamon ült a vacsora.
- Sanyikám, egyél még egy kis bejglit - bíztatott a mama. Tudta, hogy nem szeretem a bejglit, és azt is tudta, hogy fáj tőle a gyomrom. Tudtam… ezért a nagy kedvesség.
- Milyen idióta szokás a kínálgatás- mondtam. - Ha ízlik, veszek még, ha pedig nem, ne erőszakolják belém, senki örömére. Különben is mindjárt bontjuk a csomagokat.
- Már aki kapott. -  Megint a mama.
Erre már nem szóltam semmit, csak esdeklőn a kedvesemre néztem.
Nem tudom, karácsony ide vagy oda, de belém bújt az ördög, ha nem is maga, de mindenféleképpen egy leszármazottja.
Megvártam, míg odaférek a fához, aztán magam is bontogattam a csomagomat. Akár látatlanban is felsorolhattam volna a tartalmát, bár semmilyen látnoki képességgel nem rendelkezem azóta sem A szokás, a megszokás ami a hatalmába kerekítette a múló ünnepeket. Már majdnem örültem a zokninak, nyakkendőnek, meg a tizenkettedik pár kesztyűmnek; ugyanis ennyi éve élünk házasságban.

- Van ám még egy meglepetésed - mondta egyszerre a két test, az egy lélek, anya és lánya.
Tényleg… a fa alatt egy felbontatlan doboz. Érte nyúltam, és azon gondolkoztam, vajon mi lehet benne. Talán egy orsó az új pecabotomhoz, vagy sínek a vasútmodellemhez. Nem, ez csak a gőzös mozdony lehet, amire régen fáj a fogam, de amit sosem tudtam megvenni. A sok talántól és a sok vágytól izzadni kezdtem, nagy szusszanással ültem le a fa alá, és óvatosan kezelésbe vettem a dobozt, forgattam, rázogattam, végül óvatosan kihámoztam a csomagolópapírból. Kiszáradt a szám, és a szívem a halántékomban dobogott… egy cipődoboz… nem lehet igaz. Sóhajtottam, és a családomra néztem. Megkaptam a mozdonyt és talán  a síneket is?
- Bontsd csak ki! - bíztatott az anyósom.
Résnyire szűkült szemmel, lassan emeltem meg a doboz fedelét, gusztáltam a tartalmát. Ki akartam élvezni a csoda minden pillanatát, ami általában három napig tart, de nálunk, nálam … elmúlt három másodperc alatt.
A dobozban egy pár sportcipő lapult.
 – Tetszik?- kérdezte feleségem.
 – Nagyon- habogtam, és kivettem őket a dobozból. Kezemben a Wink futócipővel hülyén és becsapva éreztem magam.
- Tudod kitől kaptad?
- Igen, tudom. Az édesanyádtól! Hiszen rajta van a neve. Kivette a kezemből a cipőket, úgy forgatta, keresgette az anyja nevét rajtuk.
- Hol?
- Nem látod? Ott van előtted! Wink mint winkkurva.
Nem is tudom, csekélységem mondta-e ezeket. Vagy egy Belzebub származék?