2013. március 26., kedd

A kalauz

Találkára mentem. Sem sofőrrel, sem autóval, de még magammal sem bírtam..
Vonattal utaztam.
Pénzem? A másodosztályra vettem jegyet… így,  a társadalom másodosztályú tagja lettem.
A vonat korán indult. A korán induló postavonat a hajnali órában döccent ki Szombathely állomásáról.
Egy zsúfolt kocsiban találtam az állóhelyet, mert szorongó társaim kapaszkodtak az ülőhelyekbe .
Az álmos, fejekből kinéző, a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok az ország másodosztályú polgárai és utasai.
Tekintetek nyíltak, mikor a kalauz inogva érkezett.
- Menetjegyeket! Új felszálló?
- Igen, válaszoltam, és emeltem karom. Volt, aki mosolygott. Volt, ki a száját húzta, és volt, aki nem mutatta ki a véleményét sem, mert mégiscsak azon alom másodosztályú egyedei vagyunk, ama kutya hetedik kölykei.
Éreztem… a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok, rám, belém, végül átnéztek rajtam.
Tiszta ruhájában, fényesre vikszolt cipőjében megállt mellettem a kalauz. Hivatása teljes biztonságában és hivatala nélkülözhetetlen állandójaként, amely biztosította számára és családja számára az állandó betevőt, a jegyem kérte… lekezelőn
- Veszprémbe?
- Igen – válaszoltam.
Majd megkérdeztem:
- Hogy van? Hogy van a családja? Már csaknem mosolyodott, Már majdnem elmosolyodott,de ezt nem engedhette meg magának a másodosztályon dolgozó kalauz. Még egyszer rám nézett, és tovább ment.
Mentében megbotlott, pedig semmi botlató nem akadt  lábügyébe.
Kisiklatta egy nem várt másodosztályú utas emberi közeledése..

2013. január 6., vasárnap

Kopott gondolat



Kopott gondolat

Elém jön lágy orgona illatával és omló földszagával az emlékezés, amint belépek a régi kapun, a sírkertbe. Odamegyek szeretteimhez, leülök kopott síremlékükre. Szívemben vannak. Eszembe jutnak kedves mesék, kedves történetek, gyerekes csínytevéseim. Körülnézek. A templom, nem is tudom, olyan furcsa, valahogy kisebb lett. Valamikor szinte összenőtt az éggel. Szép, régi emlék.
A Nap sugarai megtörnek, szomorúságba temetkeznek a frissen hantolt sírokon. Az égen a felhők, akár az elveszett bárányok, keresik a nyájat…
Ülök kopott emlékeimen.
A múlt összeér a jelennel, a jelen a jövővel és a jövő a múlttal. Tökéletes körforgás. Közhelyek, de számomra valószerűek. Olyanok, mint pont a mondat végén. Mindent lezárnak, akár a sírhantot az omlós föld illata.
Ülök a kopott emlékeimen.
A csendben, a szőlővesszők most szülik első leveleiket, és boldogan hajolnak a Nap felé, áldást kérve a bolyhos újszülöttekre. Segítségül hívják a madarakat, akik a jóságos napot dicsérik.
- Hagyjátok, nem vagyok már fiatal, és különben is, még sosem láttatok, csak a melegemet érzitek. Mindig akkor jöttök, amikor segítségre szorultok. Amikor valamit nagyon szeretnétek, csak akkor jelentkeztek - szólt a Nap. 
- Nem - susogták a vak szőlővesszők erőtlenül, mert érezték a Nap igazát, melegét.
- Érveléseitek semmivé foszlanak az értelem sugarában, elpárolognak, mint vízcsepp a déli napsütésben. Értenetek kellene a tökéletes körforgást. – Tettetett sértődöttséggel, mert haragudni képtelen, a Fertő-tó fölé hajolt.
Ülök kopott emlékeimen.
Az emlékezés virágszálai fájdalmas csokorban hervadozva, lágy orgonaillatukkal átölelnek.

2013. január 3., csütörtök

Mindenszentek előtt



 Mindenszentek előtt

Koszorút árult az ismerős néni a soproni piacon kereken hét napig. Mint minden évben, idén is egy héttel előzvén a Mindenszenteket.
Ott találkoztunk év múltával, ahol elváltunk, amiben nincs semmi meglepő, mert úgy is köszöntünk el…, hogy egy év múlva ismét itt, a soproni piacon találkozunk. Természetesen csak akkor lesz valami  a találkozózóból, ha megérjük mindketten a találkozás napját.
Megértük.

Az ismerős néni

Szép arcú, kurta növésű és nemes tartású asszony volt. Erős virágszál, amely már régen érettre nyílott a hosszú évek alatt. Kerek, szabályos arca felfogta a piaci napot, kerek szeme kőszénként fénylett. Ezüst haja, az a vastag, ércfényű haj, amibe beletörött az évek ollója, egy copfban folyt alá a hátán. Még mindig kapuvári népviseletet hordott a höveji csipkés köténye alatt.

A piac.

A hajnali pára szürke kárpitként borult a soproni piacra. A kárpit alatt, benn a piacon kicsi áruszállító taligák nyögtek, nyikorogtak a rájuk rakott teher alatt. Nem csak az emberek nyelve, de az eső is megeredt. A feltámadó széltől kipirosodott az égboltozat alja, izzott kékesvörös fényben mint a vassalak.  Érces kongással mordultak egymásra a város harangjai; a piac krákogva, pörölve ébredezett.

Minden kezdet nehéz.

Itt bent… Bent a  piacon kezdtem a „koszorúzást”. Minden évben egy hétig árusítok, mindig itt, ezen a szent helyen, és mindig csak ekkor; mindenszentek tájékán.

A portékájukat maguk készítő és maguk kínáló időstermelők, asszonyok és férfiak elfogadtak. Segítettek, megmutatták hogyan lehet megfogni a vásárlót, hogyan lehet többet eladni a semminél. Kínálni kell az árut, dicsérni, felemelni, felemelve körbeforgatni. Akin látszik a jólét, mert látszik, azt hívjam nyugodtan nagyságos asszonynak, akin nem látszik, azt szépasszonynak, ha szép, ha nem szép. Lesz, aki megmosolyog, és lesz aki a…száját húzza,  de az emberi hiúság sokakat vásárlásra bír. Ha nem is vesznek semmit, legalább nézzenek végig a portékákon, talán majd a másod- vagy harmadnapon ők is vásárlók lesznek.

A tősgyökeres kofákkal más a helyzet. Nehezen fogadják és tűrik meg maguk mellett a friss jövevényt. Hiába áztunk-fáztunk  együtt itt bent, a piacon. Csak kívülállónak tartanak, a neki-nekilóduló hózáporok ellenére sem tesznek „latyakot” a nyelvükre. Csak a Jóisten a tudója, hová kívánhattak, és csak remélhetem, hogy nem a pokolba.
- Mert figyeljen ide! Figyelje meg őket, de ne feltűnően. Csak figyelje őket! Mit lát? Látom, hogy semmit sem lát. Valójában ezek az emberek régi jó, vidéki (piacos) emberek. Ami valójában annyi, mint az Istenhez legközelebbi helyet elfoglalni e földi paradicsom csúcsán. Lehet, hogy önzővé és iriggyé váltak, de legalább önmagukkal elégedettek, és lehet, hogy a templomban állva mondják:” Uram, irgalmazz nekünk bűnösöknek!”, de csak a formaság kedvéért, mert ezek a szavak írva vannak az igében.

Vásárlók

Mindjárt a hét első napján megállapítottam, hogy a vásárlók sem sokat változtak az előző évekhez képest. Hovatovább az érzékszerveik sokkal rosszabbul működnek, különösen a hallószervük került rosszabb állapotba, de annyira, hogy a köszönésemre fülük botját sem billentik. Sokat beszélek, míg valaki esetleg valakik megállnak és válogatnak a mindenszenteki koszorúkból. Előfordul az is,, hogy meglepnek, akár a legyek dongnak körülöttem, olyankor zsong a fejem. 
Hej, koszorú… énekeltem, mikor már belefáradtam a - tessék, tessék, koszorút vegyenek- örökös ismétlésébe  a koszorúk emelgetésébe és a hétszentség örökös emlegetésébe. Persze megértem az embereket.

Végletek

Voltak, akik elutasították a kínálásomat, nem éltek vele. Mondván, hogy nekik nem kell a koszorú. Olyankor mondtam, hogy „szerencsés család”. Sokukon látszott a szomorú- nyomorúság, de a mindenkori türelmes szegénység nem engedte meg a „ nagy kiadást”. Ők inkább fenyőágat és mécsest vásároltak vagy a nagyvirágú krizantémmal emlékeztek.

Aztán a másik véglet: a nagy, kirívó masnikkal átkötött túldíszített koszorúkat keresték, olyanokat amelyek a sírokról már messziről látszanak, és a színesen lobogó  pántlikák egyenesen vezetik majd a rokonságot a le- vagy éppen felmenő ágon nyugvó rokonhoz, aki békésen pihen, és mit sem sejt a felette kanyargó életből.

Végül...

-                    Tessék! Melyiket szeretné?
-                    Azt a középső kettőt kérnem, azokat a közepes árúakat.

-                     Szomorúak a koszorúk, akár a Mindenszentek.
-                    Köszönöm, akkor egy év múlva találkozunk, ha megéljük!
- Koszorút tessék! - hallottam kifelé menet az ismerős hangot a piacról





2012. január 27., péntek

Őszi hangulat

A szőlőben mindig meleg volt. Különösen azokban a szőlőkben, melyek a Fertő-tónak futottak. Ott mindig friss virágillat úszott a levegőben és a nap is melegebben tűzött, élesen, az ilyen napfény behatol a talajba. Életet támaszt a szunnyadó földben, kelti az alvó magokat, rügyeket hasít és kibontja belőlük a leveleket. Akkor még tavasz, de most ősz van. Ősz vége. A tekintetnek semmi nem állja útját. Minden tarlott és a fákon már alig van levél. De még van. Ők a büszkék. Büszkének hívják magukat. Büszkeségük nem, vagy alig görbül. Valamikor azonban büszkeségük kimeríti őket. Valamikor fogat fog csikorgatni bátorságuk. Valamikor jajongani fognak a téli szélben.

2012. január 22., vasárnap

Nádas ( Fertő-tó)

Néha olyan sűrű a tóbéli nádas, hogy egyáltalán nem látni az eget. A tenger-nád  alatt örökös félhomály, hűvösség és nyirkosság nyújtózkodik, mindig később pirkad és hamarább alkonyodik, mint a nyílt vízen. Mihelyt egy felhőcske takarja a napot, legyen az akármilyen bárgyú vagy szelíd, a nádas egyszeribe komorrá válik és borúsnak látszik az idő.
Ezzel szemben szép; verőfényes napokon meleg fény ömlik el a nádszálak törzsén, derűsen csillognak az elrozsdállt levelek és töretlenül nevetnek a barna sásbuzogányok, s a zöld víz meg a süllyedő békatutaj közül természetes szépségükben kandikálnak ki a fekete vízityúkok.

2012. január 8., vasárnap

Levél

Tisztelt Jegyző Úr!

Panasszal szeretnék Önhöz fordulni. A poszt és panaszom tárgya a parkolás. Gondolom, nem most kap először ilyen és ehhez hasonló levelet, kézhez.

Ma délután a Torna utcai parkolóban parkoltam le a gépkocsimat. Mint öntudatos magyar azonnal a parkolóórát kerestem fel, hogy zsebemen könnyítve dagasszam a város eklézsiáját.

Fájdalmamra azonban az automata nem működött, ezért, kénytelen voltam megtenni a közel száz méteres távot a következő automatáig. Ezzel nincs is semmi baj. Az utat nyíl jelölte, és az idő jó volt. A gyerekek nyugodtak, csak bennem tombolt valami nyugtalanság. Így megvezetve, mikor óra és óra közti különbséget láttam. Kérem, most ne aggódjon! A jegy automatáknak semmi bajuk. Nekem volt bajom, hogy a majd százméteres távon mennyit nőttek az árak. Három órára 300 magyar forint helyett fizettem 900 magyar forintot. Mindezt miért? Mert a száz méterre lévő automata nem működött. Megállt. Azt azért mégsem tehetem meg, hogy öntudatos létemre ne fizessek. Mivel a tervnek öt gyerekkel eleget tettem és van nekünk „miautónk” is, ezért sem akartam nem megfizetni a parkolást. Még a végén háromszorosát fizettük volna vissza… Hiszen három a magyar igazság. Már csak egy kérdésem maradt. Mert azt bizonyára Ön is tudja, hogy kérdések mindig vannak, és kérdések mindig lesznek.
Nos… a kérdésem annyi csak: Mikor mehetek be az Önök irodájába, mint Öntudatos Magyar Állampolgár a közel száz méteres különbözetért?


 Sopron, 2012 01 02


Tisztelettel:





Ui: A Holding két dolgozójától azt a választ kaptam, hogy Önök határozzák meg az árakat, és panasszal is Önökhöz kell fordulnom. De… Gondolom, a gépeket nem Önök javítják.
Ugye mondtam? Kérdések mindig vannak

2011. december 26., hétfő

Sportcipő

A karácsonyt ünnepeltük, mint minden szabályos család, ahogy ez lenni szokott… együtt voltunk.
A feleségem, a gyerekek, no meg az anyósom: a kedves mama. Azért csak ő, mert boldogult férje elköltözött, éppen karácsony szent ünnepén. Lehet, hogy csak tele lett a töke a szokásos menüvel amit évek egyazon időben,  mindig öt órakor tesz az asztalra, anya és lánya.
 – A vacsora tálalva – kiáltotta feleségem.
- Mi lesz a vacsora? – kérdeztem, de csak azért, hogy értékeljem az egész napos fáradozását.
- A szokásos - válaszolta.
- Na igen, szabvány.
- Ne legyél utálatos, legalább ma ne! Rántott hal, franciasaláta és sütemények.  Anyuka sütötte a bejgliket, nézd milyen szépek!
-Valóban -mondtam, de nem tudtam, hogy kérdeztem-é vagy állítottam-e, mert annyira megbabonázott az a két bejgli. - Olyanok, mint a mama - mondtam a nejemnek, és rámutattam a kelt tészták márványos erezetére, amelyekről határozottan az anyósom ráncos bőre tükröződött vissza. 
- Akár a tükör - dicsértem a remekbe sütött darabokat.
Még el sem kezdtünk enni, már a hasamon ült a vacsora.
- Sanyikám, egyél még egy kis bejglit - bíztatott a mama. Tudta, hogy nem szeretem a bejglit, és azt is tudta, hogy fáj tőle a gyomrom. Tudtam… ezért a nagy kedvesség.
- Milyen idióta szokás a kínálgatás- mondtam. - Ha ízlik, veszek még, ha pedig nem, ne erőszakolják belém, senki örömére. Különben is mindjárt bontjuk a csomagokat.
- Már aki kapott. -  Megint a mama.
Erre már nem szóltam semmit, csak esdeklőn a kedvesemre néztem.
Nem tudom, karácsony ide vagy oda, de belém bújt az ördög, ha nem is maga, de mindenféleképpen egy leszármazottja.
Megvártam, míg odaférek a fához, aztán magam is bontogattam a csomagomat. Akár látatlanban is felsorolhattam volna a tartalmát, bár semmilyen látnoki képességgel nem rendelkezem azóta sem A szokás, a megszokás ami a hatalmába kerekítette a múló ünnepeket. Már majdnem örültem a zokninak, nyakkendőnek, meg a tizenkettedik pár kesztyűmnek; ugyanis ennyi éve élünk házasságban.

- Van ám még egy meglepetésed - mondta egyszerre a két test, az egy lélek, anya és lánya.
Tényleg… a fa alatt egy felbontatlan doboz. Érte nyúltam, és azon gondolkoztam, vajon mi lehet benne. Talán egy orsó az új pecabotomhoz, vagy sínek a vasútmodellemhez. Nem, ez csak a gőzös mozdony lehet, amire régen fáj a fogam, de amit sosem tudtam megvenni. A sok talántól és a sok vágytól izzadni kezdtem, nagy szusszanással ültem le a fa alá, és óvatosan kezelésbe vettem a dobozt, forgattam, rázogattam, végül óvatosan kihámoztam a csomagolópapírból. Kiszáradt a szám, és a szívem a halántékomban dobogott… egy cipődoboz… nem lehet igaz. Sóhajtottam, és a családomra néztem. Megkaptam a mozdonyt és talán  a síneket is?
- Bontsd csak ki! - bíztatott az anyósom.
Résnyire szűkült szemmel, lassan emeltem meg a doboz fedelét, gusztáltam a tartalmát. Ki akartam élvezni a csoda minden pillanatát, ami általában három napig tart, de nálunk, nálam … elmúlt három másodperc alatt.
A dobozban egy pár sportcipő lapult.
 – Tetszik?- kérdezte feleségem.
 – Nagyon- habogtam, és kivettem őket a dobozból. Kezemben a Wink futócipővel hülyén és becsapva éreztem magam.
- Tudod kitől kaptad?
- Igen, tudom. Az édesanyádtól! Hiszen rajta van a neve. Kivette a kezemből a cipőket, úgy forgatta, keresgette az anyja nevét rajtuk.
- Hol?
- Nem látod? Ott van előtted! Wink mint winkkurva.
Nem is tudom, csekélységem mondta-e ezeket. Vagy egy Belzebub származék?