Kopott
gondolat
Elém jön lágy orgona illatával és omló földszagával az
emlékezés, amint belépek a régi kapun, a sírkertbe. Odamegyek szeretteimhez,
leülök kopott síremlékükre. Szívemben vannak. Eszembe jutnak kedves mesék,
kedves történetek, gyerekes csínytevéseim. Körülnézek. A templom, nem is tudom,
olyan furcsa, valahogy kisebb lett. Valamikor szinte összenőtt az éggel. Szép,
régi emlék.
A Nap sugarai megtörnek, szomorúságba temetkeznek a
frissen hantolt sírokon. Az égen a felhők, akár az elveszett bárányok, keresik
a nyájat…
Ülök kopott emlékeimen.
A múlt összeér a jelennel, a jelen a jövővel és a jövő
a múlttal. Tökéletes körforgás. Közhelyek, de számomra valószerűek. Olyanok,
mint pont a mondat végén. Mindent lezárnak, akár a sírhantot az omlós föld
illata.
Ülök a kopott emlékeimen.
A csendben, a szőlővesszők most szülik első
leveleiket, és boldogan hajolnak a Nap felé, áldást kérve a bolyhos
újszülöttekre. Segítségül hívják a madarakat, akik a jóságos napot dicsérik.
- Hagyjátok, nem vagyok már fiatal, és különben is,
még sosem láttatok, csak a melegemet érzitek. Mindig akkor jöttök, amikor
segítségre szorultok. Amikor valamit nagyon szeretnétek, csak akkor
jelentkeztek - szólt a Nap.
- Nem - susogták a vak szőlővesszők erőtlenül, mert
érezték a Nap igazát, melegét.
- Érveléseitek semmivé foszlanak az értelem sugarában,
elpárolognak, mint vízcsepp a déli napsütésben. Értenetek kellene a tökéletes
körforgást. – Tettetett sértődöttséggel, mert haragudni képtelen, a Fertő-tó
fölé hajolt.
Ülök kopott emlékeimen.
Az emlékezés virágszálai fájdalmas csokorban hervadozva,
lágy orgonaillatukkal átölelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése