Skócia mosolya

Skócia mosolya 

Többet nem adhatott, nem is kértem, inkább elvett belőlem.

A természetellenessel határos, a magam számára valóban természetellenes volt a vonzódásom. Öt évig éltünk együtt.

Emlékszem: mikor először láttam, a szemem nem tudott betelni a látvánnyal, távolinak, megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnt. Emlékszem: mikor először találkoztunk, átkoztam rossz soromat, hogy ide vetett, sírtam. Aztán nehezülő hónapok követték egymást, beleszoktam.

Méltatlankodó hangom sosem hallatszott a szobámon kívülre. Az együttlétek alatt törtem magam, de utánozó majomtehetségem hiányának köszönhetően soha nem tudtam megszokni a különcségeit. Mert ő egy különc. Egy ideig mulattatott, aztán mulattatott mások igyekezete, törekvésük, hogy eggyé váljanak a választottammal.

Minden áldott este lelkemet Istenre, a gondolatomat a szélre bíztam. Arra a szélre, amelyik  hegyeket korbácsol az ölelő tengervízéből. Csitulva, lágyan ringatta ábrándvilágomat, az útfélre plántálva azt. Mert ezek tettek boldoggá, ezek hevítettek, ezek csigáztak el, ezektől tértem haza kéjes bódulatban, és ezek tettek érzéketlenné iránta.

Elfogott a valóság utáni vágy.Hiányzott az életem.

Vajúdott, s én szenvedtem, nem akart a világra jönni, nem az Istennek sem, Isten segíts, mutass hajlandóságot! Megszületett, a gondolat. Elhagyom, otthagyom, elegem van belőle, elegem van a szeretetlenségből, a meg nem értettségből, elegem van az örökös mosolyából. És…és…ő csak  mosolygott.

Reggel fölébe hajoltam, mint minden reggel. Úgy vártam az első pillantását. Vártam, közben tombolt bennem a düh, a megvetés az alvó nő iránt, akinek a rabszolgája vagyok. Hirtelen ráébredtem, hogy lassan meguntam, belefáradtam, de úgy, hogy elfelejtettem szeretni.

Mintha hirtelen láng gyúlt volna, égette hevemet. Rögtön tudtam, éreztem, megértettem: vége, vége örökre.

Isten veled Skócia.

És Ő… mosolygott erika bújtatta dombjai között.

A tücsök nevében

A tücsök nevében

Reménytelenül beborult, még a Soproni-hegységet sem láttam a máskor oly messze látó lankámról, elnyelték a sűrű esőfelhők. Barlangomba szorultam. Végérvényesen elfordult tőlem a jó idő.

 Este van,  nemcsak a patak hangosabb, de a tücskök lelke is bátrabban kiált.

Az én lelkem is tücsök.

Este van, és ilyenkor ébred a szerelmesek minden éneke.

Az én lelkem is egy szerelmes ének.

Valami állandó, el nem oltható vágy van benne. Egy vágy, egy álom az igazi tücsök-hölgy után. Olyan hölgy után, akivel egy húron tudnék pendülni. Akiben megvan minden, aki a magamfajta meghajlását könnyűvé s örömmé teszi.

Senkinek nem mondtam, mert mások lelkéből nevetségesnek találtam. De az enyémben nem az, hanem a valóság.

Balzsamos énekem fényét röpteti a rétek-mezők minden sötét zugába.

Fényesség vagyok. S fény-hegedűm húrjától rezdülve messzire szalad. Mindenhol visszhangzik jaj-kiáltása, tövises bokrokat lát, rózsát soha.

Régen magas egeket feszítettem magam fölé, és a magam szárnyain röpködtem a magam egeibe.

Szárnyszegett vagyok. A földi síkon talpig feketében talpalok.

Az a fül, amely a legmagasztosabb zenéhez, túlvilági kórusok közvetítésére teremtett harmóniákhoz szokott, ne ismerné fel egy tücsök tiszta hangját? Az Urat így ostromolom.

Hegedűm, néked, atyám s uram soha méltóképpen meg nem köszönhetné mindazt, amit értem és a fény-hangomért  tettél! A nevedben kérem!

Koronázd mennyei áldott - koronával hegedűm igaz hangját.

Az apák jogai

Az apák jogai

Láttam  az aggodalmat, félelmet, haragot, gyűlöletet, könnyes szemeket, az ismeretlen ember felé áradt.

Nos, hogy miért is kezdem ezt a történetet a végével. Talán bizonyságául annak, hogy megtörtént, és igaz történetet mondok el.
Gyöngéd  és lenge dolgokról gyöngéden és lengén illik beszélni. Durva és nehéz dolgokról? Durván, és…nehezen kezdek bele. De mielőtt belekapnék, óvatosan iktatnék ide egy kiegészítő elmélkedést. Az apa- gyerek- anya viszonyáról, erről a hármas kapcsolatról. Az emberi kapcsolatról, annak tartásáról, ahol még vagy már nincsenek szavak. Mert a nézésben és a szavakban lelhető fel a boldogság, mert csak itt van föltétlen szabadság, titkok és mélységes kíméletlenség. Az elvált szülők kapcsolatában lehetséges mindennemű viszony és kapcsolat, langyos és lagymatag, jó és rossz, mert  polgári konvenció határozza meg, ami tompítja és korlátozza. Itt a szó uralkodik, ami vad az első megnyilvánulásban, amely idegen a szentségek néma aurájától, mondhatom, minden szó önmagában is mint ilyen, már frázis. Szokásjog, ami az anyát illeti, azt a szegény elhagyott anyát, aki a véreinket egymaga neveli. akinek mindent elhisznek, mert a véreinket egymaga neveli, tudatosan a gonosz ember ellen. Mint ilyen, jó hadvezér, tervét jó előre kigondolván, lassan, de biztosan építkezik egy matriarchális társadalomban, a polgári konvenciók bástyái mögé bújva. Pellengéren marasztva bennünk, védtelen…

Apanapos vagyok, engedélyt kértem a gyerekláthatásra, ami jár. Engedély megadva.
Siettem, mert apanapos vagyok, és az engedély megadva. Be sem tettem a lábam,  már kezdődött a régi nóta. – A legjobb a halott apuka, a hallottakat meg sem hallottam, elengedtem a fülem mellett, és a fülem mellett elengedett hallottak mindjárt mást hoztak, valami újat, ami a fülem botját mozgatta, énemet verve . Mindezt a gyerekek füle hallatára. El szerettem volna vinni a gyerekeket, mert ami jár, az jár. És most kezdődött a gyalázat. Persze elébb a pénzek gurultak szanaszét, java a féltestvérekhez, és ígéretet kaptam, hogy néhány gurul  belőlük az ügyvédi kamarának is. - Gyerekek, apátok nektek semmit nem ad, nem is szeret benneteket, azt a másik hármat szereti. Ugye nem is ismeritek.- Nem ismerünk, apa - mondták a gyerekek.  A gyalázat cseppent,aztán csurrant majd ömlött, mint víz a  kopott, ördögfejes templomi vízköpőkből. A gyerekek az asztal alatt keresték menedéküket, hiába… nincs olyan hely, ahol biztonságban érezhetik magukat. Persze az édesanya köré gyűltek, sírtak, zokogtak.
Nem bírtam tovább maradni. Apa, tűnj el innét!- kiabálták mindhárman.
Az édesanya, gyerekek – apa, azt hiszem, igazán most váltunk csonka családdá egy anyajogú társadalomban, ahol az emberek elfelejtettek  saját szemükkel nézni, és hajlamosak a mások által nézett, „valós”, tapasztalatokra, dolgokra támaszkodni.
Láttam a gyerekek szemében…

A bolond árnyéka

A bolond árnyéka

Határtalan határokban a bolond hangot hallott a háta mögött, amely így kiáltott:

Állj meg, bolond, várj hát, hisz én vagyok, bolond, az árnyékod! De a bolond nem várt, mert hirtelen bosszankodás szállta meg, hogy annyian tolulnak és tolakodnak hozzá. Hová lett a magányosságom? - kérdezte – igazán sokallom, ahogy ez a föld nyüzsög; az én országom nem erről a világról való. Új ország kell nekem. Árnyékom szólít árny nélküli világomban? Nem bánom az árnyékomat, hadd fusson utánam! Én… elfutok előle.

És a bolond futásnak eredt. De árnyéka a háta mögött volt, követte, de úgy, hogy nemsokára két futó kergette egymást. Elöl a bolond, és nyomában, ott, leghátul az ő bolond árnyéka. Nem soká futottak így, a bolond hirtelen megrázkódott, lerázott magáról minden bosszúságot. Hogyan?- kérdezte – nem történnek-e mindig a legnevetségesebb dolgok nálam, egy kötözni valónál? Valóban? Botorságom ilyen jókorára nőtt az én világomban? Tessék, négy vén bolond lábat hallok egymás után dobogni. De félheti-e bolond az ő árnyékát? Különösen akkor, ha árnyékának lába hosszabb, mint az enyém.

Ezt gondolta  a bolond, és jóízűen nevetve megállt, és majd földhöz teremtette hasonmását, annyira a sarkában volt már. Aztán megvizsgálta, viszolygott tőle, a hirtelen felbukkanó rémképétől. Vékony, szürkülő és kiégett volt követőjének színe.

-         Ki vagy te? - kérdezte a bolond – miért űzöl? És miért hívod magad az árnyékomnak?

-         Kérlek, bocsáss meg – felelte az árnyék – hogy én vagyok, és bocsásd meg Teremtődnek, hogy rád szabott! Ha nem tetszem neked, tudd meg, bolond, ezért dicsérlek, dicsérem a jó gusztusod. Vándor, az útitársad  vagyok. Már sokat jártam a sarkadban, te mindig úton lévő hontalan, de céltalan. Örök bolygó hollandi vagyok, kivéve, hogy nem vagyok örök és nem vagyok hollandi. Mindig úton kell lennem? Minden széltől forgatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Veled vándoroltam a legtávolabbi, leghidegebb világokba is. Megkövetlek, kísértetként követtelek. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre és ha van bennem érdem, az, hogy nem ijedek meg semmi tilalomtól, nem rémülök a rémisztőtől. Veled vesztettem hitemet a szavakban, és veled mondtam le az értékekről. Hová lett minden jóságom és szemérmem és minden hitem a jóban? Hányszor ugrottam fejjel és szívvel a hideg vízbe, de hányszor! Pőrén, most rák módjára pirulok. Hová lett a hazug ártatlanság, ami egykor megvolt bennem? Amit szeretnék, mind meghalt, holtabbak az álmaim, mint valaha. Hogyan, hogy szeretném még magamat?  Élni kedvemre! De van-e még  kedvem? Van-e még célom? Révem, amely felé fut a vitorlám? Csak az tudhatja, aki maga is hajós, csak az tudhatja, hova igyekszik. Csak az tudhatja… Melyik az ő szele. Mi vár még rám? Szegett szárnyak, állhatatlan akarat, bátor vagy botor szív?

-         Hol van az én otthonom? Keresem az otthonom, bolond, tudd meg, az a keresés volt az én kísértésem. Az otthonom tudakoltam, és kerestem és kerestem, de nem találtam. Befejezte az árnyék, és szavaira a bolond arca megnyúlt.

-         Árnyékom vagy - mondta szomorúan