2013. március 26., kedd

A kalauz

Találkára mentem. Sem sofőrrel, sem autóval, de még magammal sem bírtam..
Vonattal utaztam.
Pénzem? A másodosztályra vettem jegyet… így,  a társadalom másodosztályú tagja lettem.
A vonat korán indult. A korán induló postavonat a hajnali órában döccent ki Szombathely állomásáról.
Egy zsúfolt kocsiban találtam az állóhelyet, mert szorongó társaim kapaszkodtak az ülőhelyekbe .
Az álmos, fejekből kinéző, a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok az ország másodosztályú polgárai és utasai.
Tekintetek nyíltak, mikor a kalauz inogva érkezett.
- Menetjegyeket! Új felszálló?
- Igen, válaszoltam, és emeltem karom. Volt, aki mosolygott. Volt, ki a száját húzta, és volt, aki nem mutatta ki a véleményét sem, mert mégiscsak azon alom másodosztályú egyedei vagyunk, ama kutya hetedik kölykei.
Éreztem… a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok, rám, belém, végül átnéztek rajtam.
Tiszta ruhájában, fényesre vikszolt cipőjében megállt mellettem a kalauz. Hivatása teljes biztonságában és hivatala nélkülözhetetlen állandójaként, amely biztosította számára és családja számára az állandó betevőt, a jegyem kérte… lekezelőn
- Veszprémbe?
- Igen – válaszoltam.
Majd megkérdeztem:
- Hogy van? Hogy van a családja? Már csaknem mosolyodott, Már majdnem elmosolyodott,de ezt nem engedhette meg magának a másodosztályon dolgozó kalauz. Még egyszer rám nézett, és tovább ment.
Mentében megbotlott, pedig semmi botlató nem akadt  lábügyébe.
Kisiklatta egy nem várt másodosztályú utas emberi közeledése..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése