Találkára mentem. Sem sofőrrel, sem autóval, de még magammal sem bírtam..
Vonattal utaztam.
Pénzem? A másodosztályra vettem jegyet… így, a társadalom másodosztályú tagja lettem.
A vonat korán indult. A korán induló postavonat a hajnali órában döccent ki Szombathely állomásáról.
Egy zsúfolt kocsiban találtam az állóhelyet, mert szorongó társaim kapaszkodtak az ülőhelyekbe .
Az álmos, fejekből kinéző, a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok az ország másodosztályú polgárai és utasai.
Tekintetek nyíltak, mikor a kalauz inogva érkezett.
- Menetjegyeket! Új felszálló?
- Igen, válaszoltam, és emeltem karom. Volt, aki mosolygott. Volt, ki a
száját húzta, és volt, aki nem mutatta ki a véleményét sem, mert mégiscsak
azon alom másodosztályú egyedei vagyunk, ama kutya hetedik kölykei.
Éreztem… a döccenő világot semmibe vevő törődött arcok, rám, belém, végül átnéztek rajtam.
Tiszta ruhájában, fényesre vikszolt cipőjében megállt mellettem a
kalauz. Hivatása teljes biztonságában és hivatala nélkülözhetetlen
állandójaként, amely biztosította számára és családja számára az állandó
betevőt, a jegyem kérte… lekezelőn
- Veszprémbe?
- Igen – válaszoltam.
Majd megkérdeztem:
- Hogy van? Hogy van a családja? Már csaknem mosolyodott, Már majdnem
elmosolyodott,de ezt nem engedhette meg magának a másodosztályon dolgozó
kalauz. Még egyszer rám nézett, és tovább ment.
Mentében megbotlott, pedig semmi botlató nem akadt lábügyébe.
Kisiklatta egy nem várt másodosztályú utas emberi közeledése..
2013. március 26., kedd
2013. január 6., vasárnap
Kopott gondolat
Kopott
gondolat
Elém jön lágy orgona illatával és omló földszagával az
emlékezés, amint belépek a régi kapun, a sírkertbe. Odamegyek szeretteimhez,
leülök kopott síremlékükre. Szívemben vannak. Eszembe jutnak kedves mesék,
kedves történetek, gyerekes csínytevéseim. Körülnézek. A templom, nem is tudom,
olyan furcsa, valahogy kisebb lett. Valamikor szinte összenőtt az éggel. Szép,
régi emlék.
A Nap sugarai megtörnek, szomorúságba temetkeznek a
frissen hantolt sírokon. Az égen a felhők, akár az elveszett bárányok, keresik
a nyájat…
Ülök kopott emlékeimen.
A múlt összeér a jelennel, a jelen a jövővel és a jövő
a múlttal. Tökéletes körforgás. Közhelyek, de számomra valószerűek. Olyanok,
mint pont a mondat végén. Mindent lezárnak, akár a sírhantot az omlós föld
illata.
Ülök a kopott emlékeimen.
A csendben, a szőlővesszők most szülik első
leveleiket, és boldogan hajolnak a Nap felé, áldást kérve a bolyhos
újszülöttekre. Segítségül hívják a madarakat, akik a jóságos napot dicsérik.
- Hagyjátok, nem vagyok már fiatal, és különben is,
még sosem láttatok, csak a melegemet érzitek. Mindig akkor jöttök, amikor
segítségre szorultok. Amikor valamit nagyon szeretnétek, csak akkor
jelentkeztek - szólt a Nap.
- Nem - susogták a vak szőlővesszők erőtlenül, mert
érezték a Nap igazát, melegét.
- Érveléseitek semmivé foszlanak az értelem sugarában,
elpárolognak, mint vízcsepp a déli napsütésben. Értenetek kellene a tökéletes
körforgást. – Tettetett sértődöttséggel, mert haragudni képtelen, a Fertő-tó
fölé hajolt.
Ülök kopott emlékeimen.
Az emlékezés virágszálai fájdalmas csokorban hervadozva,
lágy orgonaillatukkal átölelnek.
2013. január 3., csütörtök
Mindenszentek előtt
Mindenszentek
előtt
Koszorút árult az ismerős néni
a soproni piacon kereken hét napig. Mint minden évben, idén is egy héttel
előzvén a Mindenszenteket.
Ott találkoztunk év múltával,
ahol elváltunk, amiben nincs semmi meglepő, mert úgy is köszöntünk el…, hogy
egy év múlva ismét itt, a soproni piacon találkozunk. Természetesen csak akkor
lesz valami a találkozózóból, ha
megérjük mindketten a találkozás napját.
Megértük.
Az ismerős néni
Szép arcú, kurta növésű és
nemes tartású asszony volt. Erős virágszál, amely már régen érettre nyílott a
hosszú évek alatt. Kerek, szabályos arca felfogta a piaci napot, kerek szeme
kőszénként fénylett. Ezüst haja, az a vastag, ércfényű haj, amibe beletörött az
évek ollója, egy copfban folyt alá a hátán. Még mindig kapuvári népviseletet
hordott a höveji csipkés köténye alatt.
A piac.
A hajnali pára szürke
kárpitként borult a soproni piacra. A kárpit alatt, benn a piacon kicsi
áruszállító taligák nyögtek, nyikorogtak a rájuk rakott teher alatt. Nem csak
az emberek nyelve, de az eső is megeredt. A feltámadó széltől kipirosodott az
égboltozat alja, izzott kékesvörös fényben mint a vassalak. Érces kongással mordultak egymásra a város
harangjai; a piac krákogva, pörölve ébredezett.
Minden kezdet nehéz.
Itt bent… Bent a piacon kezdtem a „koszorúzást”. Minden évben
egy hétig árusítok, mindig itt, ezen a szent helyen, és mindig csak ekkor;
mindenszentek tájékán.
A portékájukat maguk készítő
és maguk kínáló időstermelők, asszonyok és férfiak elfogadtak. Segítettek,
megmutatták hogyan lehet megfogni a vásárlót, hogyan lehet többet eladni a
semminél. Kínálni kell az árut, dicsérni, felemelni, felemelve körbeforgatni.
Akin látszik a jólét, mert látszik, azt hívjam nyugodtan nagyságos asszonynak,
akin nem látszik, azt szépasszonynak, ha szép, ha nem szép. Lesz, aki
megmosolyog, és lesz aki a…száját húzza,
de az emberi hiúság sokakat vásárlásra bír. Ha nem is vesznek semmit,
legalább nézzenek végig a portékákon, talán majd a másod- vagy harmadnapon ők
is vásárlók lesznek.
A tősgyökeres kofákkal más a
helyzet. Nehezen fogadják és tűrik meg maguk mellett a friss jövevényt. Hiába
áztunk-fáztunk együtt itt bent, a
piacon. Csak kívülállónak tartanak, a neki-nekilóduló hózáporok ellenére sem
tesznek „latyakot” a nyelvükre. Csak a Jóisten a tudója, hová kívánhattak, és
csak remélhetem, hogy nem a pokolba.
- Mert figyeljen ide! Figyelje
meg őket, de ne feltűnően. Csak figyelje őket! Mit lát? Látom, hogy semmit sem
lát. Valójában ezek az emberek régi jó, vidéki (piacos) emberek. Ami valójában
annyi, mint az Istenhez legközelebbi helyet elfoglalni e földi paradicsom
csúcsán. Lehet, hogy önzővé és iriggyé váltak, de legalább önmagukkal
elégedettek, és lehet, hogy a templomban állva mondják:” Uram, irgalmazz nekünk
bűnösöknek!”, de csak a formaság kedvéért, mert ezek a szavak írva vannak az
igében.
Vásárlók
Mindjárt a hét első napján
megállapítottam, hogy a vásárlók sem sokat változtak az előző évekhez képest.
Hovatovább az érzékszerveik sokkal rosszabbul működnek, különösen a
hallószervük került rosszabb állapotba, de annyira, hogy a köszönésemre fülük
botját sem billentik. Sokat beszélek, míg valaki esetleg valakik megállnak és
válogatnak a mindenszenteki koszorúkból. Előfordul az is,, hogy meglepnek, akár
a legyek dongnak körülöttem, olyankor zsong a fejem.
Hej, koszorú… énekeltem, mikor
már belefáradtam a - tessék, tessék, koszorút vegyenek- örökös ismétlésébe a koszorúk emelgetésébe és a hétszentség
örökös emlegetésébe. Persze megértem az embereket.
Végletek
Voltak, akik elutasították a
kínálásomat, nem éltek vele. Mondván, hogy nekik nem kell a koszorú. Olyankor
mondtam, hogy „szerencsés család”. Sokukon látszott a szomorú- nyomorúság, de a
mindenkori türelmes szegénység nem engedte meg a „ nagy kiadást”. Ők inkább
fenyőágat és mécsest vásároltak vagy a nagyvirágú krizantémmal emlékeztek.
Aztán a másik véglet: a nagy,
kirívó masnikkal átkötött túldíszített koszorúkat keresték, olyanokat amelyek a
sírokról már messziről látszanak, és a színesen lobogó pántlikák egyenesen vezetik majd a rokonságot
a le- vagy éppen felmenő ágon nyugvó rokonhoz, aki békésen pihen, és mit sem
sejt a felette kanyargó életből.
Végül...
-
Tessék! Melyiket szeretné?
-
Azt a középső kettőt kérnem, azokat a
közepes árúakat.
-
Szomorúak a koszorúk, akár a Mindenszentek.
-
Köszönöm, akkor egy év múlva találkozunk,
ha megéljük!
- Koszorút tessék! -
hallottam kifelé menet az ismerős hangot a piacról
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)