Sportcipő

A karácsonyt ünnepeltük, mint minden szabályos család, ahogy ez lenni szokott… együtt voltunk.
A feleségem, a gyerekek, no meg az anyósom: a kedves mama. Azért csak ő, mert boldogult férje elköltözött, éppen karácsony szent ünnepén. Lehet, hogy csak tele lett a töke a szokásos menüvel amit évek egyazon időben,  mindig öt órakor tesz az asztalra, anya és lánya.
 – A vacsora tálalva – kiáltotta feleségem.
- Mi lesz a vacsora? – kérdeztem, de csak azért, hogy értékeljem az egész napos fáradozását.
- A szokásos - válaszolta.
- Na igen, szabvány.
- Ne legyél utálatos, legalább ma ne! Rántott hal, franciasaláta és sütemények.  Anyuka sütötte a bejgliket, nézd milyen szépek!
-Valóban -mondtam, de nem tudtam, hogy kérdeztem-é vagy állítottam-e, mert annyira megbabonázott az a két bejgli. - Olyanok, mint a mama - mondtam a nejemnek, és rámutattam a kelt tészták márványos erezetére, amelyekről határozottan az anyósom ráncos bőre tükröződött vissza. 
- Akár a tükör - dicsértem a remekbe sütött darabokat.
Még el sem kezdtünk enni, már a hasamon ült a vacsora.
- Sanyikám, egyél még egy kis bejglit - bíztatott a mama. Tudta, hogy nem szeretem a bejglit, és azt is tudta, hogy fáj tőle a gyomrom. Tudtam… ezért a nagy kedvesség.
- Milyen idióta szokás a kínálgatás- mondtam. - Ha ízlik, veszek még, ha pedig nem, ne erőszakolják belém, senki örömére. Különben is mindjárt bontjuk a csomagokat.
- Már aki kapott. -  Megint a mama.
Erre már nem szóltam semmit, csak esdeklőn a kedvesemre néztem.
Nem tudom, karácsony ide vagy oda, de belém bújt az ördög, ha nem is maga, de mindenféleképpen egy leszármazottja.
Megvártam, míg odaférek a fához, aztán magam is bontogattam a csomagomat. Akár látatlanban is felsorolhattam volna a tartalmát, bár semmilyen látnoki képességgel nem rendelkezem azóta sem A szokás, a megszokás ami a hatalmába kerekítette a múló ünnepeket. Már majdnem örültem a zokninak, nyakkendőnek, meg a tizenkettedik pár kesztyűmnek; ugyanis ennyi éve élünk házasságban.

- Van ám még egy meglepetésed - mondta egyszerre a két test, az egy lélek, anya és lánya.
Tényleg… a fa alatt egy felbontatlan doboz. Érte nyúltam, és azon gondolkoztam, vajon mi lehet benne. Talán egy orsó az új pecabotomhoz, vagy sínek a vasútmodellemhez. Nem, ez csak a gőzös mozdony lehet, amire régen fáj a fogam, de amit sosem tudtam megvenni. A sok talántól és a sok vágytól izzadni kezdtem, nagy szusszanással ültem le a fa alá, és óvatosan kezelésbe vettem a dobozt, forgattam, rázogattam, végül óvatosan kihámoztam a csomagolópapírból. Kiszáradt a szám, és a szívem a halántékomban dobogott… egy cipődoboz… nem lehet igaz. Sóhajtottam, és a családomra néztem. Megkaptam a mozdonyt és talán  a síneket is?
- Bontsd csak ki! - bíztatott az anyósom.
Résnyire szűkült szemmel, lassan emeltem meg a doboz fedelét, gusztáltam a tartalmát. Ki akartam élvezni a csoda minden pillanatát, ami általában három napig tart, de nálunk, nálam … elmúlt három másodperc alatt.
A dobozban egy pár sportcipő lapult.
 – Tetszik?- kérdezte feleségem.
 – Nagyon- habogtam, és kivettem őket a dobozból. Kezemben a Wink futócipővel hülyén és becsapva éreztem magam.
- Tudod kitől kaptad?
- Igen, tudom. Az édesanyádtól! Hiszen rajta van a neve. Kivette a kezemből a cipőket, úgy forgatta, keresgette az anyja nevét rajtuk.
- Hol?
- Nem látod? Ott van előtted! Wink mint winkkurva.
Nem is tudom, csekélységem mondta-e ezeket. Vagy egy Belzebub származék?

Vakszerencse

Vakszerencse

A szomszédunkban lakik egy vak lány, születésétől fogva vak ez a lány. A családja szót nem érdemel. Teljesen magára hagyták, az édesanyja inkább másokkal foglalkozik, mint evvel a szerencsétlen, vak kislánnyal, de nem törődik a másik héttel sem.

A nagymama segíti, viszi- hozza Budapestre, és  Budapestről, a Vakok iskolájából, ami  bentlakásos intézmény, de a bentlakás csak a hét öt napjára szól. Szóval a mama megoldja, oda- és visszabumlizik a MÁV tulajdonát képező vagonokban, jön - megy akár a világtalan. A kérdés az, meddig? Mert a vak kislány nagymamája már igencsak koros,  hetvenhetedik éves az öreganya, de maholnap, ki tudja mi lesz? Mert kérdések mindig vannak.

 - Mi lesz a sorsa ennek a szerencsétlen lánynak, ha a hetvenes öreganyja már nem tudja vinni-hozni Budapestről és Budapestre?         

- Kérdeztem is a rokonától- mi lesz, ha a mama megöregszik?

-        Nem tudom. Nem tudom… idefogadni. Sajnálom, de nem látom a megoldást. Miért nem kérdezed meg az anyját?

-        Mert a vak kislány anyja nem érdemli a szót, akkor hogyan érdemelne egy mondatot?

-        Azt  én nem tudhatom, de mégiscsak jobb lenne megkérdezni az anyát. Különben meg szerencséje van a mamával, mindenben segíti.

- Az. Vakszerencséje.

Templomban

Templomban.   (2008) Sopron                                                     

Hogy miért szeretek templomba járni? Nem vagyok hívő, ezt mindjárt szeretném tudatni! Persze ha valami fáj, netán bánt, Istenhez fordulok, én is. Gondolom, most sokan megkérdezik, akkor? Miért? Hát kedves barátaim a hangulatáért, és mert az ember fiát, olyan különös érzés tartja fogva odabent.

Nehezen nyílik a templomajtó. Be kéne olajozni, mert nyikorog és a vaskos kovácsolt vaspántok, nehezen fordulnak sarkaikon. Szorulnak, amikor  nyitnám. Úgy látszik… Az út nem egyszerű, az Úr színe elé. Kinyitom a nehezen nyíló ajtót. Minden szempár felém figyel, ahogy elhaladok a sorok mellett. Lépteim isten káromlóan hatnak ebben az ünnepélyes csendben. Nem nézek vissza, de érzem, amint összesúgnak mögöttem. „Ki ez? Nem ismerem.” Legnagyobb bámulatukra, közéjük ülök. Igen, beülök az első sorba… az idősek közé. Ők mindig elől ülnek, és azt hiszik övék az elsőbbség.

Mondom ezt fiatalságom tudatában, de sosem a koros a soros. Elszégyellem magam. Reccsen a pad, ahogy behuppanok. Evvel pontot téve önnön dorgálásomra.

A vaskos falakból felém omlik a múlt penetráns szaga, ezzel téve azt időtlenné.

Valami áhítat lesz úrra rajtam, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Próbálkozhatnék a megmagyarázhatatlannal hétféleképpen, de nem fogom fejtegetni, tekintettel a szentségekre. Érezni kell.

Behunyom a szemem igazodván a hely szelleméhez. Próbálok meríteni az elkopott századok hangulatából, ami kifogyhatatlan és eredeti. Nincs túl polemizálva.

Már érzek valamit! Hallom a karzatról az angyalok egyszólamú bús énekét, és az emberek áhítatos csodaváró imádságát. A miséből nem értek semmit, számomra idegen nyelven prédikálják. Latinul.

Rezzenek! Hallom „szeresd felebarátodat", és már nyúlnak felém a kezek. Félénken nyújtom a magamét, és egy halk Böszörményit elrebegek. Értetlenül néznek, megérthetetlenül nézzük egymást. Biztosan halkan mondtam azért nem hallották!

Csak a szentek szájára csalt mosolyt az alábukó erőtlen esti napsugár, ahogy testét törte az ólomüveg ablakon át. Mikor a harangok megszólaltak, helyük elhagyására kényszerítvén a galambokat, kik szárnyuk verdesésével milliónyi porszemet ventiláltak a templomba a harangkötél vezetőn át. Ezzel fura fény-por játékot idéztek elő. Valóban, mintha arany hullna a mennyből, és nem angyal, evvel is növelve hitbéli erősödésemet.

Rácsodálkozom a szomszédjaimra. Öregek és aggok. Töpörödöttek. Alig látszanak ki a megbarnult padokból, amit valószínűleg a szép szüleik is koptattak, nem kisebb reménnyel. Talán nagyobb sikerrel.

De uram bocsáss, így múlik el a világ dicsősége!

Nézem őket, kopott fekete ruhájukban, és hallgatom imádságukat. Nézem, ahogy imára mozdul a szájuk. Ősz hajuk kivillan az álluk alatt megkötött kendő alól, fehéren-feketén. Kezük akár a téli fa, száraz és látszólag élettelen. De mégsem! Pergamenre aszott kezükön látszik az élet jele, amint imára kulcsolják. Látszódnak a vénák, mint viszik a reményt vékonyodó ujjaikba, kezükben vén, búcsú járta rózsafüzért szorongatnak.  Még leánykorukban kapták!  Hozzájuk tartozik most, és majd mikor kezük köre fonják, mint valami utolsó segítséget, az utolsó mentséget, mint végső útitársat. Mindörökké.

Bár nem tudhatom, kinek merre hajlik az útja. Olvastam egy fura riportot mi szerint az ember nem is társas lény, mert egyedül hal meg! Lehet, hogy igaza van?! Elkanyarodtam. Itt a templomban érezhetsz valamit. Valamit, ami erőt ad. És nem utolsó sorban malasztért esenghetsz, megkapaszkodhatsz benne, mint fuldokló a szalmaszálban, ha erős a hited.

                                               

                        Érzed elődök hitét magadon,

        Alant vannak, s romlik a név is.

                        Felettük, eljárt az idő! Megadón,

                        Feledésbe  süllyednek, vádlón

A nő

A nő


Egy férfivacsora közben történt. Nagyon vígan voltunk. Az életünkről meséltünk, mindenkinek volt egy egyedi bonyodalma: kinek szomorú, kinek vidám, de mindenki meglepő, ha nem is mindig mulatságos mesével hozakodott elő.Nagyokat hallgattunk. Egyikünk, régi barátom azt kérdezte: 
-Van-e valami a tarsolyomban, egy érdekes történet, amit szívesen megosztanék a társasággal?
Először hallgattam, mert hallgatni arany és sem illendőnek, sem könnyednek nem tartottam a történetet, amit a nehéz bor mellé kínálhatok az éhes füleknek.
- Igen, igen - válaszoltam.-
 - Voltatok templomban, temetőben. Láttátok a festményeket, láttátok a sírokat. Észrevettétek, hogy a kereszt tövében mindig egy nő van?
Értetlenül néztek, még a kocsma is halkult, úgy figyeltek.
- Sokfelé fordultam a világban, de mondhatom, a magyar lányoknál és asszonyoknál  különbet sehol nem találtam. Itt van ez a kis város, mennyi szép nő, de mennyi! Mennyi virágszál sétálgat az utcán. Rózsaillat terjeng amit a meleg déli szél hordoz a parkokból. És te, akár az újkori Kujoni Jani szeretnél szakítani ezekből a rózsaszálakból, de legalább megérinteni, ha csak egy ujjal is… érinteni a bőrüket.
Igazából a keresztövében álló nőről szeretnék beszélni. Arról a nőről, aki az én keresztem tövében áll… Mindig együtt utaztunk a buszon, leszállva jó darabon még együtt is sodródtunk a tömeggel.
Tetszett. Az arcának alakja, testének vonalai, külszínének bűvöletében égtem. Szemében látszott a saját gondolat, és…és a testének törékeny felszíne alatt erőt éreztem, de olyat,  amelyik képes lehet határtalan magasságig repíteni.  Pillantásom álomszerű felelőtlenséggel ülte nászát, amikor csak rápillantottam. És csak néztem és néztem…folyamatosan. A nőt, akiért régóta epekedtem. Olyannyira, míg fel nem tűnt: ha nem látom, hiányzik, úgy éreztem megcsalt az élet, elvette az élményt, melyet naponta újra éltem, a friss, a vidám szerelmes élet élményét, amelyik a buszon rázkódott bennem. Igen, azt hiszem szerelmes lettem.
Kívántam. Ahogy  ruháján átsejlett az alakja, az a vonzó, az a  ringó hústömeg, ami az embert fűti vágyát szítva. Ez hevülő vágy végül rabul ejt és fogságban tart.
     Közben a  kocsma majd  kiürült. Már csak egy  középkorú férfi iddogálta borát, mértékletesen. Nevetséges képet mutatott a kecskeszakállával, a kecskelábú asztal mellett, a fölénk hajló boltozat alatt szürke öltönyében simult a szószék hangulatához. Nem zavartattuk magunkat, nem zavart, hogy tanúja a beszédemnek.
- Aztán minden megváltozott. A feleségem lett, ennek már négy éve.  A feleségem, még mindig a buszon rázatja magát. Pedig mehetne autóval is.
- Így olcsóbb - mondja. Kivirult, mintha nem szeretne, mintha… nem is tudom. Néha kutyául érzem magam, ilyenkor kitör belőlem az állat, de úgy, hogy a félelemtől remegve nyüszítek. Én az öreg kuvasz úgy viselkedem, mint egy éretlen tacskó. S remegve várom, hogy füttyentsen, hogy hozzá dörgölődzhessek és a kezéből ehessek.
    Ekkor a szomszéd asztalnál ülő nevetséges ember, már nemcsak a szemét emelte rám. Biccentett. Megitta bora maradékát, majd elment. Szemünkkel az ajtóig kísértük.
   Mikor a nevetséges ember asztalát rámolta a pincér, halkan megjegyezte:
- Furcsa egy ember, négy éve, hogy elvált, a felesége a buszon szedett össze valakit, azóta minden nap bejön és  megiszik egy pohár bort. Ő mondta.
- A valaki egészségére.
- Kérnek még valamit?

Csicsergés

Csicsergés

Mondom az édesapámnak:

-Édesapám! Biztosan jó sok madárról hallott. Hallott már mindenféle hasznos és haszontalan, jó és rossz madárról, de édesapám, hallott-e a Kertészmadárról? Mert tudja meg, hogy ez a madár egy különleges madár. Nem is terem ám minden bokorban. De amelyikről most mesélek, az itt született, itt, Magyarországon. Az érdekessége csak annyi. hogy ez a Kertészmadár elfelejtette,  hol  jött a világra, melyik medencében fürösztötték, kinek a gabonáján nőtt ilyen nagyra. Mert míg a leghétköznapibb madár, mondjuk a veréb, mondjuk, még a veréb is hálás, és a fészke környékén kapkodja először a legyet.  Örömmel teszi. Addig ez a fura madár, ez a kertészmadár nemcsak a fészkét felejtette el, de a környékét sem ismeri. Nincs honnét ismerje.  Volt már példa erre a történelemben. Különösen a mi történelmünkben. Aztán édesapám, van még más is. Ez a madár azt is elfelejtette, milyen az anyaföld csecsének íze. Le-leszólja a mi ízlésünket és vele az étkezési szokásainkat is sérti. Le-lenéz bennünket.  A tisztaságunkat is kétségbe vonja…Pedig édesapám, mi nem is piszkítunk a fészkünkbe.

-  Mit gondol édesapám,(…) ez , a (…)  milyen, madár?  

Utópia

Augusztus 20. 

 Sétáltam a városban. Úgy gyönyörködtem a lobogókban és a zászlók porosodó árnyékában, mint egy gyermek. 

Pedig ostobaság kijelölt napon, állami rendelkezésre vigadni.

Együgyű nyáj a nép. Egyszer bután türelmes, máskor féktelenül lázad. Azt mondják néki, hogy ünnepelj, és ünnepel. Azt mondják, szavazz a régi világra, és a régi világra  szavaz. Majd azt mondják, szavazz  az új világra, és a nép az új világra szavaz.

A pásztorok is ostobák. Terelik a nyájat, csakhogy nekik nem a nyáj a fontos, hanem az elveik. Pedig a nyáj, olyan mint a víz.  Létünk forrása. A nyáj nem azonos az elvvel. Az elvek csakis ostobák, hamisak és terméketlenek lehetnek, azért is mert csak: elvek… Olyan eszmék, amiket megtámadhatatlannak tartanak a kitalálóik. Pedig ezen a világon semmiben nem lehetünk biztosak, mert a fény is csupán érzéki csalódás és a hang sem más.

Tájkép

Tájkép egy régi kunyhóból,

Mikor felértem a Csillagos kunyhóhoz, feljebb emeltem a tekintetem. A lélegzetem elakasztotta a lenyűgözően hatalmas látkép. A Fertő tó terült el a szemem előtt. Remegő délelőtti pára burkolta be az egész tavat, színe a távolsággal arányosan fokozatosan hajlott át halvány, testetlen vízkékbe. Csak a festő szeme tudta volna átfogni az átforrósodott levegőben szinte elfolyó növények harmonikus sokaságát. Az előtérben még meg lehetett különböztetni a természet tömör, de mégis lágy árnyalatait, amiből a  Fertő tó összetevődik: A régi nád árnyékában  az új nád és az új sás kadmium-sárgával kevert zöldjét .- Mert tombolt a nyár .- A békalencse és a békatutaj távolságában szürkében játszó apró belső tavak azúrkékjét, melyek rendezetlenül folytak bele a látképbe. S végül a tó százszorosan ismétlődő leheletét, az elmosódó párát, mely felhőnek volt rajzolva az óriási égre. És mindezt összetömörítve, egymásba gyömöszölve, modell-méretekre lekicsinyítve, hogy elférjen e kiterjedt, sőt határtalan zsúfoltságban. Innen, a Csillagos kunyhótól nézve.

Körbe- körbe

Körbe-körbe

Európában, annak is a közepében, itt, Magyarországon. Éppen a végső határán élünk annak a Régi Világnak, amelytől most oly gyorsan távolodunk. Az emberek a végzetek nagy változatosságával kerültek kapcsolatba. Sorsuk olyan eseményekkel hozta össze őket, amiket   eleddig, csak könyvekből ismertek, de amelyek mégis mintha elevenen élnének, amikor az új könyvekbe zárt  Régi világ híreit olvassuk. S a jajongásuk szinte hallani vélem, ha forgatom az évtizedekkel ezelőtt íródott, csalódott, elmúlt emberek kamaszos könnyeitől elmosódott sárga lapokat, amelyek kötelességtudóan tudósítottak egy Régi Világ újabb válságáról.

Skócia mosolya

Skócia mosolya 

Többet nem adhatott, nem is kértem, inkább elvett belőlem.

A természetellenessel határos, a magam számára valóban természetellenes volt a vonzódásom. Öt évig éltünk együtt.

Emlékszem: mikor először láttam, a szemem nem tudott betelni a látvánnyal, távolinak, megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnt. Emlékszem: mikor először találkoztunk, átkoztam rossz soromat, hogy ide vetett, sírtam. Aztán nehezülő hónapok követték egymást, beleszoktam.

Méltatlankodó hangom sosem hallatszott a szobámon kívülre. Az együttlétek alatt törtem magam, de utánozó majomtehetségem hiányának köszönhetően soha nem tudtam megszokni a különcségeit. Mert ő egy különc. Egy ideig mulattatott, aztán mulattatott mások igyekezete, törekvésük, hogy eggyé váljanak a választottammal.

Minden áldott este lelkemet Istenre, a gondolatomat a szélre bíztam. Arra a szélre, amelyik  hegyeket korbácsol az ölelő tengervízéből. Csitulva, lágyan ringatta ábrándvilágomat, az útfélre plántálva azt. Mert ezek tettek boldoggá, ezek hevítettek, ezek csigáztak el, ezektől tértem haza kéjes bódulatban, és ezek tettek érzéketlenné iránta.

Elfogott a valóság utáni vágy.Hiányzott az életem.

Vajúdott, s én szenvedtem, nem akart a világra jönni, nem az Istennek sem, Isten segíts, mutass hajlandóságot! Megszületett, a gondolat. Elhagyom, otthagyom, elegem van belőle, elegem van a szeretetlenségből, a meg nem értettségből, elegem van az örökös mosolyából. És…és…ő csak  mosolygott.

Reggel fölébe hajoltam, mint minden reggel. Úgy vártam az első pillantását. Vártam, közben tombolt bennem a düh, a megvetés az alvó nő iránt, akinek a rabszolgája vagyok. Hirtelen ráébredtem, hogy lassan meguntam, belefáradtam, de úgy, hogy elfelejtettem szeretni.

Mintha hirtelen láng gyúlt volna, égette hevemet. Rögtön tudtam, éreztem, megértettem: vége, vége örökre.

Isten veled Skócia.

És Ő… mosolygott erika bújtatta dombjai között.

A tücsök nevében

A tücsök nevében

Reménytelenül beborult, még a Soproni-hegységet sem láttam a máskor oly messze látó lankámról, elnyelték a sűrű esőfelhők. Barlangomba szorultam. Végérvényesen elfordult tőlem a jó idő.

 Este van,  nemcsak a patak hangosabb, de a tücskök lelke is bátrabban kiált.

Az én lelkem is tücsök.

Este van, és ilyenkor ébred a szerelmesek minden éneke.

Az én lelkem is egy szerelmes ének.

Valami állandó, el nem oltható vágy van benne. Egy vágy, egy álom az igazi tücsök-hölgy után. Olyan hölgy után, akivel egy húron tudnék pendülni. Akiben megvan minden, aki a magamfajta meghajlását könnyűvé s örömmé teszi.

Senkinek nem mondtam, mert mások lelkéből nevetségesnek találtam. De az enyémben nem az, hanem a valóság.

Balzsamos énekem fényét röpteti a rétek-mezők minden sötét zugába.

Fényesség vagyok. S fény-hegedűm húrjától rezdülve messzire szalad. Mindenhol visszhangzik jaj-kiáltása, tövises bokrokat lát, rózsát soha.

Régen magas egeket feszítettem magam fölé, és a magam szárnyain röpködtem a magam egeibe.

Szárnyszegett vagyok. A földi síkon talpig feketében talpalok.

Az a fül, amely a legmagasztosabb zenéhez, túlvilági kórusok közvetítésére teremtett harmóniákhoz szokott, ne ismerné fel egy tücsök tiszta hangját? Az Urat így ostromolom.

Hegedűm, néked, atyám s uram soha méltóképpen meg nem köszönhetné mindazt, amit értem és a fény-hangomért  tettél! A nevedben kérem!

Koronázd mennyei áldott - koronával hegedűm igaz hangját.