A nő

A nő


Egy férfivacsora közben történt. Nagyon vígan voltunk. Az életünkről meséltünk, mindenkinek volt egy egyedi bonyodalma: kinek szomorú, kinek vidám, de mindenki meglepő, ha nem is mindig mulatságos mesével hozakodott elő.Nagyokat hallgattunk. Egyikünk, régi barátom azt kérdezte: 
-Van-e valami a tarsolyomban, egy érdekes történet, amit szívesen megosztanék a társasággal?
Először hallgattam, mert hallgatni arany és sem illendőnek, sem könnyednek nem tartottam a történetet, amit a nehéz bor mellé kínálhatok az éhes füleknek.
- Igen, igen - válaszoltam.-
 - Voltatok templomban, temetőben. Láttátok a festményeket, láttátok a sírokat. Észrevettétek, hogy a kereszt tövében mindig egy nő van?
Értetlenül néztek, még a kocsma is halkult, úgy figyeltek.
- Sokfelé fordultam a világban, de mondhatom, a magyar lányoknál és asszonyoknál  különbet sehol nem találtam. Itt van ez a kis város, mennyi szép nő, de mennyi! Mennyi virágszál sétálgat az utcán. Rózsaillat terjeng amit a meleg déli szél hordoz a parkokból. És te, akár az újkori Kujoni Jani szeretnél szakítani ezekből a rózsaszálakból, de legalább megérinteni, ha csak egy ujjal is… érinteni a bőrüket.
Igazából a keresztövében álló nőről szeretnék beszélni. Arról a nőről, aki az én keresztem tövében áll… Mindig együtt utaztunk a buszon, leszállva jó darabon még együtt is sodródtunk a tömeggel.
Tetszett. Az arcának alakja, testének vonalai, külszínének bűvöletében égtem. Szemében látszott a saját gondolat, és…és a testének törékeny felszíne alatt erőt éreztem, de olyat,  amelyik képes lehet határtalan magasságig repíteni.  Pillantásom álomszerű felelőtlenséggel ülte nászát, amikor csak rápillantottam. És csak néztem és néztem…folyamatosan. A nőt, akiért régóta epekedtem. Olyannyira, míg fel nem tűnt: ha nem látom, hiányzik, úgy éreztem megcsalt az élet, elvette az élményt, melyet naponta újra éltem, a friss, a vidám szerelmes élet élményét, amelyik a buszon rázkódott bennem. Igen, azt hiszem szerelmes lettem.
Kívántam. Ahogy  ruháján átsejlett az alakja, az a vonzó, az a  ringó hústömeg, ami az embert fűti vágyát szítva. Ez hevülő vágy végül rabul ejt és fogságban tart.
     Közben a  kocsma majd  kiürült. Már csak egy  középkorú férfi iddogálta borát, mértékletesen. Nevetséges képet mutatott a kecskeszakállával, a kecskelábú asztal mellett, a fölénk hajló boltozat alatt szürke öltönyében simult a szószék hangulatához. Nem zavartattuk magunkat, nem zavart, hogy tanúja a beszédemnek.
- Aztán minden megváltozott. A feleségem lett, ennek már négy éve.  A feleségem, még mindig a buszon rázatja magát. Pedig mehetne autóval is.
- Így olcsóbb - mondja. Kivirult, mintha nem szeretne, mintha… nem is tudom. Néha kutyául érzem magam, ilyenkor kitör belőlem az állat, de úgy, hogy a félelemtől remegve nyüszítek. Én az öreg kuvasz úgy viselkedem, mint egy éretlen tacskó. S remegve várom, hogy füttyentsen, hogy hozzá dörgölődzhessek és a kezéből ehessek.
    Ekkor a szomszéd asztalnál ülő nevetséges ember, már nemcsak a szemét emelte rám. Biccentett. Megitta bora maradékát, majd elment. Szemünkkel az ajtóig kísértük.
   Mikor a nevetséges ember asztalát rámolta a pincér, halkan megjegyezte:
- Furcsa egy ember, négy éve, hogy elvált, a felesége a buszon szedett össze valakit, azóta minden nap bejön és  megiszik egy pohár bort. Ő mondta.
- A valaki egészségére.
- Kérnek még valamit?