Tájkép

Tájkép egy régi kunyhóból,

Mikor felértem a Csillagos kunyhóhoz, feljebb emeltem a tekintetem. A lélegzetem elakasztotta a lenyűgözően hatalmas látkép. A Fertő tó terült el a szemem előtt. Remegő délelőtti pára burkolta be az egész tavat, színe a távolsággal arányosan fokozatosan hajlott át halvány, testetlen vízkékbe. Csak a festő szeme tudta volna átfogni az átforrósodott levegőben szinte elfolyó növények harmonikus sokaságát. Az előtérben még meg lehetett különböztetni a természet tömör, de mégis lágy árnyalatait, amiből a  Fertő tó összetevődik: A régi nád árnyékában  az új nád és az új sás kadmium-sárgával kevert zöldjét .- Mert tombolt a nyár .- A békalencse és a békatutaj távolságában szürkében játszó apró belső tavak azúrkékjét, melyek rendezetlenül folytak bele a látképbe. S végül a tó százszorosan ismétlődő leheletét, az elmosódó párát, mely felhőnek volt rajzolva az óriási égre. És mindezt összetömörítve, egymásba gyömöszölve, modell-méretekre lekicsinyítve, hogy elférjen e kiterjedt, sőt határtalan zsúfoltságban. Innen, a Csillagos kunyhótól nézve.

Körbe- körbe

Körbe-körbe

Európában, annak is a közepében, itt, Magyarországon. Éppen a végső határán élünk annak a Régi Világnak, amelytől most oly gyorsan távolodunk. Az emberek a végzetek nagy változatosságával kerültek kapcsolatba. Sorsuk olyan eseményekkel hozta össze őket, amiket   eleddig, csak könyvekből ismertek, de amelyek mégis mintha elevenen élnének, amikor az új könyvekbe zárt  Régi világ híreit olvassuk. S a jajongásuk szinte hallani vélem, ha forgatom az évtizedekkel ezelőtt íródott, csalódott, elmúlt emberek kamaszos könnyeitől elmosódott sárga lapokat, amelyek kötelességtudóan tudósítottak egy Régi Világ újabb válságáról.