A tücsök nevében
Reménytelenül beborult, még a Soproni-hegységet sem láttam a máskor oly messze látó lankámról, elnyelték a sűrű esőfelhők. Barlangomba szorultam. Végérvényesen elfordult tőlem a jó idő.
Este van, nemcsak a patak hangosabb, de a tücskök lelke is bátrabban kiált.
Az én lelkem is tücsök.
Este van, és ilyenkor ébred a szerelmesek minden éneke.
Az én lelkem is egy szerelmes ének.
Valami állandó, el nem oltható vágy van benne. Egy vágy, egy álom az igazi tücsök-hölgy után. Olyan hölgy után, akivel egy húron tudnék pendülni. Akiben megvan minden, aki a magamfajta meghajlását könnyűvé s örömmé teszi.
Senkinek nem mondtam, mert mások lelkéből nevetségesnek találtam. De az enyémben nem az, hanem a valóság.
Balzsamos énekem fényét röpteti a rétek-mezők minden sötét zugába.
Fényesség vagyok. S fény-hegedűm húrjától rezdülve messzire szalad. Mindenhol visszhangzik jaj-kiáltása, tövises bokrokat lát, rózsát soha.
Régen magas egeket feszítettem magam fölé, és a magam szárnyain röpködtem a magam egeibe.
Szárnyszegett vagyok. A földi síkon talpig feketében talpalok.
Az a fül, amely a legmagasztosabb zenéhez, túlvilági kórusok közvetítésére teremtett harmóniákhoz szokott, ne ismerné fel egy tücsök tiszta hangját? Az Urat így ostromolom.
Hegedűm, néked, atyám s uram soha méltóképpen meg nem köszönhetné mindazt, amit értem és a fény-hangomért tettél! A nevedben kérem!
Koronázd mennyei áldott - koronával hegedűm igaz hangját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése