Templomban

Templomban.   (2008) Sopron                                                     

Hogy miért szeretek templomba járni? Nem vagyok hívő, ezt mindjárt szeretném tudatni! Persze ha valami fáj, netán bánt, Istenhez fordulok, én is. Gondolom, most sokan megkérdezik, akkor? Miért? Hát kedves barátaim a hangulatáért, és mert az ember fiát, olyan különös érzés tartja fogva odabent.

Nehezen nyílik a templomajtó. Be kéne olajozni, mert nyikorog és a vaskos kovácsolt vaspántok, nehezen fordulnak sarkaikon. Szorulnak, amikor  nyitnám. Úgy látszik… Az út nem egyszerű, az Úr színe elé. Kinyitom a nehezen nyíló ajtót. Minden szempár felém figyel, ahogy elhaladok a sorok mellett. Lépteim isten káromlóan hatnak ebben az ünnepélyes csendben. Nem nézek vissza, de érzem, amint összesúgnak mögöttem. „Ki ez? Nem ismerem.” Legnagyobb bámulatukra, közéjük ülök. Igen, beülök az első sorba… az idősek közé. Ők mindig elől ülnek, és azt hiszik övék az elsőbbség.

Mondom ezt fiatalságom tudatában, de sosem a koros a soros. Elszégyellem magam. Reccsen a pad, ahogy behuppanok. Evvel pontot téve önnön dorgálásomra.

A vaskos falakból felém omlik a múlt penetráns szaga, ezzel téve azt időtlenné.

Valami áhítat lesz úrra rajtam, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Próbálkozhatnék a megmagyarázhatatlannal hétféleképpen, de nem fogom fejtegetni, tekintettel a szentségekre. Érezni kell.

Behunyom a szemem igazodván a hely szelleméhez. Próbálok meríteni az elkopott századok hangulatából, ami kifogyhatatlan és eredeti. Nincs túl polemizálva.

Már érzek valamit! Hallom a karzatról az angyalok egyszólamú bús énekét, és az emberek áhítatos csodaváró imádságát. A miséből nem értek semmit, számomra idegen nyelven prédikálják. Latinul.

Rezzenek! Hallom „szeresd felebarátodat", és már nyúlnak felém a kezek. Félénken nyújtom a magamét, és egy halk Böszörményit elrebegek. Értetlenül néznek, megérthetetlenül nézzük egymást. Biztosan halkan mondtam azért nem hallották!

Csak a szentek szájára csalt mosolyt az alábukó erőtlen esti napsugár, ahogy testét törte az ólomüveg ablakon át. Mikor a harangok megszólaltak, helyük elhagyására kényszerítvén a galambokat, kik szárnyuk verdesésével milliónyi porszemet ventiláltak a templomba a harangkötél vezetőn át. Ezzel fura fény-por játékot idéztek elő. Valóban, mintha arany hullna a mennyből, és nem angyal, evvel is növelve hitbéli erősödésemet.

Rácsodálkozom a szomszédjaimra. Öregek és aggok. Töpörödöttek. Alig látszanak ki a megbarnult padokból, amit valószínűleg a szép szüleik is koptattak, nem kisebb reménnyel. Talán nagyobb sikerrel.

De uram bocsáss, így múlik el a világ dicsősége!

Nézem őket, kopott fekete ruhájukban, és hallgatom imádságukat. Nézem, ahogy imára mozdul a szájuk. Ősz hajuk kivillan az álluk alatt megkötött kendő alól, fehéren-feketén. Kezük akár a téli fa, száraz és látszólag élettelen. De mégsem! Pergamenre aszott kezükön látszik az élet jele, amint imára kulcsolják. Látszódnak a vénák, mint viszik a reményt vékonyodó ujjaikba, kezükben vén, búcsú járta rózsafüzért szorongatnak.  Még leánykorukban kapták!  Hozzájuk tartozik most, és majd mikor kezük köre fonják, mint valami utolsó segítséget, az utolsó mentséget, mint végső útitársat. Mindörökké.

Bár nem tudhatom, kinek merre hajlik az útja. Olvastam egy fura riportot mi szerint az ember nem is társas lény, mert egyedül hal meg! Lehet, hogy igaza van?! Elkanyarodtam. Itt a templomban érezhetsz valamit. Valamit, ami erőt ad. És nem utolsó sorban malasztért esenghetsz, megkapaszkodhatsz benne, mint fuldokló a szalmaszálban, ha erős a hited.

                                               

                        Érzed elődök hitét magadon,

        Alant vannak, s romlik a név is.

                        Felettük, eljárt az idő! Megadón,

                        Feledésbe  süllyednek, vádlón

A nő

A nő


Egy férfivacsora közben történt. Nagyon vígan voltunk. Az életünkről meséltünk, mindenkinek volt egy egyedi bonyodalma: kinek szomorú, kinek vidám, de mindenki meglepő, ha nem is mindig mulatságos mesével hozakodott elő.Nagyokat hallgattunk. Egyikünk, régi barátom azt kérdezte: 
-Van-e valami a tarsolyomban, egy érdekes történet, amit szívesen megosztanék a társasággal?
Először hallgattam, mert hallgatni arany és sem illendőnek, sem könnyednek nem tartottam a történetet, amit a nehéz bor mellé kínálhatok az éhes füleknek.
- Igen, igen - válaszoltam.-
 - Voltatok templomban, temetőben. Láttátok a festményeket, láttátok a sírokat. Észrevettétek, hogy a kereszt tövében mindig egy nő van?
Értetlenül néztek, még a kocsma is halkult, úgy figyeltek.
- Sokfelé fordultam a világban, de mondhatom, a magyar lányoknál és asszonyoknál  különbet sehol nem találtam. Itt van ez a kis város, mennyi szép nő, de mennyi! Mennyi virágszál sétálgat az utcán. Rózsaillat terjeng amit a meleg déli szél hordoz a parkokból. És te, akár az újkori Kujoni Jani szeretnél szakítani ezekből a rózsaszálakból, de legalább megérinteni, ha csak egy ujjal is… érinteni a bőrüket.
Igazából a keresztövében álló nőről szeretnék beszélni. Arról a nőről, aki az én keresztem tövében áll… Mindig együtt utaztunk a buszon, leszállva jó darabon még együtt is sodródtunk a tömeggel.
Tetszett. Az arcának alakja, testének vonalai, külszínének bűvöletében égtem. Szemében látszott a saját gondolat, és…és a testének törékeny felszíne alatt erőt éreztem, de olyat,  amelyik képes lehet határtalan magasságig repíteni.  Pillantásom álomszerű felelőtlenséggel ülte nászát, amikor csak rápillantottam. És csak néztem és néztem…folyamatosan. A nőt, akiért régóta epekedtem. Olyannyira, míg fel nem tűnt: ha nem látom, hiányzik, úgy éreztem megcsalt az élet, elvette az élményt, melyet naponta újra éltem, a friss, a vidám szerelmes élet élményét, amelyik a buszon rázkódott bennem. Igen, azt hiszem szerelmes lettem.
Kívántam. Ahogy  ruháján átsejlett az alakja, az a vonzó, az a  ringó hústömeg, ami az embert fűti vágyát szítva. Ez hevülő vágy végül rabul ejt és fogságban tart.
     Közben a  kocsma majd  kiürült. Már csak egy  középkorú férfi iddogálta borát, mértékletesen. Nevetséges képet mutatott a kecskeszakállával, a kecskelábú asztal mellett, a fölénk hajló boltozat alatt szürke öltönyében simult a szószék hangulatához. Nem zavartattuk magunkat, nem zavart, hogy tanúja a beszédemnek.
- Aztán minden megváltozott. A feleségem lett, ennek már négy éve.  A feleségem, még mindig a buszon rázatja magát. Pedig mehetne autóval is.
- Így olcsóbb - mondja. Kivirult, mintha nem szeretne, mintha… nem is tudom. Néha kutyául érzem magam, ilyenkor kitör belőlem az állat, de úgy, hogy a félelemtől remegve nyüszítek. Én az öreg kuvasz úgy viselkedem, mint egy éretlen tacskó. S remegve várom, hogy füttyentsen, hogy hozzá dörgölődzhessek és a kezéből ehessek.
    Ekkor a szomszéd asztalnál ülő nevetséges ember, már nemcsak a szemét emelte rám. Biccentett. Megitta bora maradékát, majd elment. Szemünkkel az ajtóig kísértük.
   Mikor a nevetséges ember asztalát rámolta a pincér, halkan megjegyezte:
- Furcsa egy ember, négy éve, hogy elvált, a felesége a buszon szedett össze valakit, azóta minden nap bejön és  megiszik egy pohár bort. Ő mondta.
- A valaki egészségére.
- Kérnek még valamit?